Történetek

SZÉPSÉG

Carla Muir írásában olvasható a következõ történet:

Egy nagyvárosban egy sikeres kozmetikai cég pályázatot hirdetett a lakosság körében: a legszebb nõ fényképét kellett beküldeniük egy rövid történet kíséretében. Pár héten belül több ezer levél érkezett. Az egyik annyira megragadta egy munkatársuk figyelmét, hogy a fõnök asztalára tette. Olyan fiú írta, aki elég nehéz családi körülmények között élt. A következõk álltak levelében: 'Az utcánk végén lakik egy gyönyörû asszony. Minden nap meglátogatom. Amikor nála vagyok, a világ legfontosabb gyerekének érzem magam. Ha a problémáimról beszélek neki, mindig végighallgat. Megért engem, és mikor hazaindulok, utánam szól, hogy milyen büszke rám.' A fiú a következõképpen fejezte be levelét: 'Ezen a képen láthatják, hogy õ a
legeslegszebb asszony. Ha majd egyszer megnõsülök, azt szeretném, hogy nekem is ilyen szép feleségem legyen, mint õ.'

A fõnök érdeklõdését fölkeltette a levél, elkérte a hozzá tartozó fényképet.
A titkárnõje erre megmutatta neki egy idõs, ráncos arcú, õsz hajú, kerekesszékben ülõ asszony fényképét.

- Ez az asszony nem nyerheti meg a pályázatot - mondta a fõnök. - Ugyanis akkor az egész világ megtudná, hogy a szépséghez nincs szükségük a mi termékeinkre.'

Ez a fiú értékes igazságot fedezett föl: a szépség - a valódi szépség - belülrõl fakad és onnan sugárzik kifelé. Hogy hol van az igazi szépség forrása? A szívünkben.

A látogató

Egy fiatalember minden nap délben bekukkantott a templom ajtaján és pár másodperccel késõbb már ment is tovább.
Kockás inget és szakadt farmert viselt, mint a többi maga korabeli fiatal.
Papírzacskóban hozta az ebédre szánt két zsömléjét. A plébános gyanakvóan kérdezte, hogy miért jött, mivel manapság már a templomban is lopnak.
- Imádkozni jövök - válaszolta a férfi.
- Imádkozni... Hogy tudsz ilyen gyorsan imádkozni?
- Hát... mindennap benézek a templomba és annyit mondok: "Jézus, Józsi vagyok", aztán elmegyek. Rövid imádság, az igaz, de remélem, hogy az Úr meghallgat.
Néhány nap múlva egy munkahelyi baleset következtében a fiatalembert fájdalmas törésekkel szállították kórházba.
Többen voltak egy szobában. Érkezése teljesen átalakította az osztályt.
Nemsokára az õ szobája lett a folyosó összes betegének találkozóhelye.
Fiatalok és idõsek ültek az ágya mellett és õ mindenkire rámosolygott, mindenkihez volt egy-egy kedves szava.
A plébános is eljött meglátogatni és egy nõvér kíséretében odament a fiatalember ágyához.
- Azt mondták, hogy nagyon össze vagy törve, mégis vigaszt nyújtasz a többiek számára. Hogy vagy képes erre?
- Annak az embernek köszönhetem ezt, aki minden nap délben eljön hozzám.
Az ápolónõ félbeszakította: - De hisz délben soha nem jön senki!
- Ó, dehogyisnem. Mindennap eljön, benéz az ajtón és azt mondja: - Józsi, Jézus vagyok -, és elmegy.
(ismeretlen)

A prédikátor

Egy hideg vasárnapon történt. A templom parkolója hamar megtelt. Ahogy
kiszálltam a kocsimból, arra lettem figyelmes, hogy a testvérek
valamit sugdolóznak, miközben bemennek a gyülekezetbe. Ahogy közelebb
értem, észrevettem egy embert, amint támaszkodik a templom falának.
Már majdnem egészen lefeküdt, mintha aludna. Egy hosszú, nagyon
rongyos viharkabát volt rajta és egy kalap a fejére húzva, hogy már az
arcát sem lehetett látni. Egy kb. 30 éves cipõ volt rajta, ami olyan
kicsi volt rá, hogy kilógtak a lábujjai. Gondoltam, hogy hajléktalan
és hogy alszik, így bementem a templom ajtaján. Bent elkezdtünk
beszélgetni. Szóba került a kint fekvõ hajléktalan is. Az emberek csak
mosolyogtak és suttogtak, de senki sem volt hajlandó behívni, hogy
üljön le. Én sem.

Néhány perc múlva elkezdõdött az istentisztelet. Mindenki a
prédikátort várta, hogy foglalja el a helyét, és szóljon az Igébõl,
amikor kinyílt az ajtó. Bejött a hajléktalan, fejét lehajtva
végigsétált a padok között. Az emberek zavarban voltak és suttogtak,
meg arcokat vágtak. Végigment a szószékig, ahol aztán levette e
kalapját és a kabátját. Elszorult a szívem. Ott állt a prédikátorunk...
õ volt a hajléktalan. Senki sem szólt egy árva szót sem. A prédikátor
elõvette a Bibliáját és letette. "Testvéreim, azt hiszem, nem kell
mondanom, hogy mirõl fogok ma prédikálni." Aztán elkezdett énekelni
egy éneket, amelynek így hangzottak a szavai: "Ha tudok segíteni
valakin, amint elmegyek mellette. Ha tudok egy vidám szót, mi
megnevettette. Ha meg tudom mutatni, hogy az õ útja helytelen, akkor
már nem hiábavaló az életem."

Vajon hiábavaló az én életem?
(forrás: tvn. Végner Jné)

Az áldozati bárány

Tíz földmûves együtt indult a mezõre dolgozni. Vihar lepte meg õket.
Tépdeste a fák koronáit, a kerteket, a szántóföldet meg teljesen letarolta.
A cikázó villámcsapások és a jégesõ viharos verése ellen egy düledezõ
templomba menekültek.
A villámcsapások hangja egyre erõsödött, a korhadt gerendák recsegtek. Attól
tartottak, hogy rájuk szakad a mennyezet. A földmûvesek méltatlankodva
zúgolódtak, hogy biztosan van közöttük egy nagy bûnös. Az õ méltatlan
viselkedésének a következménye az égi háború. Féltek, hogy a gyakori
villámcsapások áldozatai lesznek valamennyien.
- Meg kell találnunk a bûnöst - javasolták, és túl kell adni rajta.
- Akasszuk ki kalapjainkat a templom körüli kerítésre. Akinek kalapját elõbb
viszi el a szél, az lesz a bûnös és átengedjük sorsának.
Megegyeztek a javaslatban. Nagy nehezen kinyitották a templom ajtaját és a
tíz szalmakalapot a kerítésre akasztották.
A szél egyet azonnal elkapott.
Kegyetlenül és határozottan kidobták a kalap tulajdonosát is. A
szerencsétlen ember kétrét görnyedt a nagy szélben és alig tudott lábon
maradni.
Csupán pár lépést haladt elõre a nagy viharban, amikor óriási dörgést
hallott: a templomba becsapott a villám. Porrá égett az épület és a
bennlévõk.
(szerzõje ismeretlen)
Kép forrása: idõkép.hu)

A tanítónõ

Valahol egy iskolában volt egy tanító, akit a gyermekek nem kedveltek. Azt hitték róla, hogy rideg és kemény természetû, s amikor csak tehették, igyekeztek bosszúságot szerezni neki. S ó, ha egy gyerekcsapat erre törekszik, bizony sok keserûséget tud okozni. A mi tanítónknak is bõven volt része mindabban, ami jó tanító szívének fájhat.

Nos, egy napon az iskola játszóterén az egyik fiú súlyosan megsebesült. Néhányan futottak a tanítóért; õ minden dolgát félretéve sietett a sebesülthöz, s azonnal orvosért küldött. Aztán lehajolt a földön fekvõ gyermekhez, fölvette karjaiba - ó de milyen gyöngéden! S milyen kedvesen, meleg hangon, mennyi szeretettel szólott hozzá, hogyan bátorítgatta, vigasztalta, s milyen vigyázva kötözgette sebét...
A fiúk szemébe könny szökött, amikor tanítójuknak ezt a megindító gyöngédségét látták, és suttogni kezdtek egymás között: 'Nézd, hiszen szeret bennünket!'

Ettõl az esettõl kezdve megváltozott az iskola képe. A fiúk egészen másként néztek tanítójukra. Amennyire elhanyagolták dolgaikat korábban, annyira szorgalmasak lettek ezután; amennyire engedetlenek voltak azelõtt, annyira igyekeztek most már mindenben kedvébe járni tanítójuknak.
Mindezt a változást a szeretet csodálatos hatalma mûvelte.
(Hastings: Isten napjai c. könyvbõl)

A halász...

Az északi gazdag gyáros elszörnyedt, amikor megpillantott egy déli halászt, amint a parton csónakja mellett heverészett és pipázott.

Miért nem mégy ki a tengerre halászni ? kérdezte a gyáros.
Mert ma már elég halat fogtam válaszolta az.
De mért nem fogsz többet, mint amire szükséged van ? kíváncsiskodott tovább a gyáros.

Mit csinálnék vele ? kérdezett vissza a halász.
Több pénzt keresnél hangzott a válasz. Akkor szerelhetnél motort a csónakodra, amivel mélyebb vizekre is merészkedhetnél, ahol aztán több halat foghatnál. Ebbõl annyi pénzed lenne, hogy nylon hálót vehetnél. Akkor még több halat fognál, és még több pénzed lenne. Hamarosan annyi pénzed lenne, hogy akár két csónakod is lehetne ..... vagy talán egy egész flottányi. S akkor te is gazdag ember lennél, mint én.

S akkor mit csinálnék ? kérdezte a halász.
Akkor aztán pihenhetnél, és élvezhetnéd az életet.
Nos, mit gondolsz, most éppen mit csinálok ? kérdezte az elégedett halász.