Történetek

Az egyszerû asszony

Történt, hogy egy egyszerû asszony hátán gyermekével , eltévedt a jól ismert erdõben.
Ahogy tévelygett, a sûrûben , egyszerre egy barlang nyílt meg közvetlen elõtte és megszólalt egy hang: Ez egyszeri és megismételhetetlen alkalom arra hogy örökre gazdag és boldog légy.
Kérdezi az asszony a hangtól: és mondd mit kellene tennem mindezekért?
Csak lépj be és válogass a kincsekbõl kedvedre annyit amennyit elbírsz mert csak neked és csak most vannak a teremtésben.
És letette az asszony a gyermekét a barlang bejárata mellé egy jól látható helyre hogy láthassa ha szükségét érzi és könnyedén felvehese amikor távozik.
Egyre nagyobb halmokat rakott drágakövekbõl , arany ékszerekbõl és lázasan számolgatta valyon micsoda gazdagságot bír még összeszedni, amikor megszólalt a hang: A legfontosabbról el ne feledkezz.
Ekkor vette észre hogy a barlang enyhén ívelt és nem látta elõször , mekkora is valójában.
A hang figyelmeztetésén töprengve - a legfontosabbról el ne feledkezz - beljebb ment hát és Uram Teremtõm , még csodálatosabb még ragyogóbb dolgokra lelt.
Szétrakta azokat amiket elõször gyûjtött hogy helyükbe a drágább " fontosabb " dolgokat tehesse, amikor újra szólt a hang :
Nagyon igyekezz mert már csak néhány pillanat és a barlang örökre bezárul és a legfontossabbról el ne feledkezz.
Még beljebb hatolt a temérdek kincs között gázolva és megpillantott egy emberfej nagyságú rubint.
Óóóóóó mondta az asszony bizonyára erre gondolt a hang is és mindent eldobva felkapta a drágakövet, miközben a barlang szája egyre kisebb lett.
Már rohant amikor a hang újra megszólította : mindent elviszel, mindent ami fontos?
Igen sikította a nõ és kiugrott a barlangból.
Diadalittasan nézte a csodálatos drágakövet, amikor megint rászólt a hang: és a legfontosabb?
Ekkor döbbent rá a gyermekét a barlangban felejtette.

Lehet életünk szerényebb és lehet jómódú is . Soha ne hajszoljuk az anyagi javakat. Nem mondom hogy anyagiak nélkül jó vagy jobb élni, de a földi " kincsek " iránti féktelen sóvárgás elfeledteti velünk a legfontosabb létét.
Soha ne feledkezzünk meg a legfontosabbról, a gyermekrõl, aki most idén karácsonykor is megszületik miértünk. Egy szebb egy boldogabb létért. Ámen
(szerzõje ismeretlen)

A kis könyv

Chilében egy tízéves kislány, Mária, mosott és fõzött az édesapjára, miután az édesanyja meghalt. Az édesapa bányász volt. Mária szabad idejében eljárt egy kis evangéliumi gyülekezetbe, amiért minden alkalmat megragadott. A gyülekezet egy hegy lábánál volt Közép-Chilében, ott a kislány barátokat és vigasztalást talált. Amellett, hogy nehéz élete volt, az igazi terhet Mária számára az édesapja jelentette.

Az édesanyja halála után az apa mogorva és közömbös lett. Mária fáradozásait, hogy menjen vele a gyülekezetbe, visszautasította, és amikor próbált adni az apjának egy keresztyén könyvet, amit a misszionáriustól kapott, apja elutasította, mondván, hogy neki nincs ideje ilyen badarságokra. De egy este, amikor készítette az ételt a papájának másnapra, a táskába belecsúsztatta a kis könyvet, ami Jézus szeretetérõl és a megváltásról szólt. És aznap este imádkozott:

- Ó Jézus, kérlek, segíts édesapámnak elolvasnia könyvet, hogy megtérhessen.
Aznap éjjel 1 óra 10 perckor robbanás rázta meg a kis hegyi falut, és szirénák kezdtek el sivítani az éjszakai csendben. A falusiak, beleértve Máriát is, futottak a bányához, ahol a dolgozók kétségbeesetten rohantak fel-alá: nagy bányaomlás történt. Mária apja is bent rekedt a bányában, több más munkással együtt.

A munkások ástak a beomlott törmelékben egész éjjel és másnap egész nap, próbálták megtalálni az életben maradottakat. Végül rátaláltak egy belsõ kamrára, ahol Mária édesapja és még hét bányász volt. Mindannyian halottak voltak: megfulladtak. De a mentõknek különös látványban volt részük. Az embereket körben ülve találták, mind a nyolcukat. Mária apjának ölében egy kis könyv volt. Az utolsó oldalon volt kinyitva. Mária apja egy kis üzenetet írt oda a lányának:

"Drága Máriám, amikor ezt olvasod, én már édesanyáddal leszek a mennyben. Elolvastam a kis könyvet, aztán néhányszor elolvastam az embereknek, miközben a mentésre vártunk. Az erre az életre való reményünk elveszett, de nem a következõre. Azt tettük, amit a könyv mondott nekünk, imádkoztunk, és behívtuk Jézust a szívünkbe. Nagyon szeretlek Mária, és egy napon hamarosan mindannyian újra együtt leszünk a mennyben."
(ismeretlen szerzõ)

Egy nemesember hagyatéka

Egy bizonyos hegyi faluban évszázadokkal ezelõtt egy nemesember azon gondolkodott, hogy milyen örökséget hagyjon a falu lakóinak. Végül eldöntötte, hogy templomot épít hagyatékként.
A templomépítés tervét titokban tartotta egészen a befejezésig. Amikor az emberek összegyûltek, csodálkoztak a templom szépségén és tökéletességén. Sok dicsérõ megjegyzés után egy jó megfigyelõ megkérdezte:
"De hol vannak a lámpák? Miként világítják meg a templomot?"
Anélkül, hogy válaszolt volna, a nemes rámutatott a falon lévõ lámpatartókra, aztán minden egyes családnak adott egy lámpát, hogy vigyék magukkal az istentiszteletre és függesszék fel a falra:

" Valahányszor itt vagytok, az a hely, ahol ültök, világos lesz" - felelte a nemesember." Amikor pedig nem lesztek itt, az a hely sötét lesz. Amikor távol maradtok a templomtól, Isten házának bizonyos része sötéten marad."

Vajon a mi lámpásunk meg van gyújtva? Azon a helyen világítunk ahová Isten helyezett minket?
Ha a megfelelõ helyen világít életünk akkor igazi a mi Krisztus várásunk.
(szerzõje ismeretlen)

Egy tizenötéves lány levele...elgondolkodtató


Tejet akartam,
És szörpöt kaptam.
Szülõket akartam,
És játékot kaptam.
Beszélni akartam
És televíziót kaptam.
Tanulni akartam,
És bizonyítványt kaptam.
Gondolkodni akartam,
És eszmécskét kaptam.
Függetlenséget akartam
És fegyelmet kaptam.
Szeretet akartam,
És erkölcsöt kaptam.
Szakmát akartam,
És állást kaptam.
Boldogságot akartam,
És pénzt kaptam.
Szabadságot akartam,
És autót kaptam.
Tehetséget akartam,
És érvényesülést kaptam.
Reményt akartam,
És félelmet kaptam.
Változni akartam,
És szánalmat kaptam.
Élni akartam
(ismeretlen a szerzõ)

A látogatás

Egy fiatalember minden nap délben bekukkantott a templom ajtaján és pár másodperccel késõbb már ment is tovább.
Kockás inget és szakadt farmert viselt, mint a többi maga korabeli fiatal.
Papírzacskóban hozta az ebédre szánt két zsömléjét. A plébános gyanakvóan kérdezte, hogy miért jött, mivel manapság már a templomban is lopnak.
- Imádkozni jövök - válaszolta a férfi.
- Imádkozni... Hogy tudsz ilyen gyorsan imádkozni?
- Hát... mindennap benézek a templomba és annyit mondok: "Jézus, Józsi vagyok", aztán elmegyek. Rövid imádság, az igaz, de remélem, hogy az Úr meghallgat.
Néhány nap múlva egy munkahelyi baleset következtében a fiatalembert fájdalmas törésekkel szállították kórházba.
Többen voltak egy szobában. Érkezése teljesen átalakította az osztályt.
Nemsokára az õ szobája lett a folyosó összes betegének találkozóhelye.
Fiatalok és idõsek ültek az ágya mellett és õ mindenkire rámosolygott, mindenkihez volt egy-egy kedves szava.
A plébános is eljött meglátogatni és egy nõvér kíséretében odament a fiatalember ágyához.
- Azt mondták, hogy nagyon össze vagy törve, mégis vigaszt nyújtasz a többiek számára. Hogy vagy képes erre?
- Annak az embernek köszönhetem ezt, aki minden nap délben eljön hozzám.
Az ápolónõ félbeszakította: - De hisz délben soha nem jön senki!
- Ó, dehogyisnem. Mindennap eljön, benéz az ajtón és azt mondja: - Józsi, Jézus vagyok -, és elmegy.

A koldusegylet

Három koldus elhatározza, hogy koldusegyletet hoz létre, ami abból áll, hogy mindent, amit koldulásból szereznek együtt élvezik majd.

Elsõ nap kimennek és a napi eredmény a következõ: - Az elsõ egy burgonyát kap, a második egy kis rizst, a harmadik pedig néhány csontot. Az est leszálltával elhatározzák, hogy csontos rizst fõznek burgonyával korábbi megállapodásuk alapján. Fölteszik a fazekat a vízzel forrni és mindenki készen áll a hozzájáruláshoz. Egy kissé távolabb esik a tûzhely attól a helytõl, ahol õk állnak, ezért mindenkinek oda kell vinnie a szerzeményét és a fazékba kell helyeznie.

Elindul az elsõ koldus és amíg a tûzhelyig ballag ezt okoskodja: - "Hát én úgy fogok tenni, hogy beleteszem a burgonyámat a vízbe, de igazából meg akarom tartani magamnak késõbbre, úgyis lesz ott finom rizs és jó csontleves, mire kell az én elfõtt burgonyám oda!"

Mikor a fazékhoz érkezik olyan mozdulatot színlel, mintha beledobná a burgonyát és sietve odébáll. A következõ koldus is hasonlóképpen gondolkodik: "Úgyis ott lesz a finom burgonyás csontleves, mire oda az én kis apró elfõtt rizsem, észre sem veszi senki, hogy nincs benne a levesbe, miután a krumpli megfõ és porladni kezd!" Olyan mozdulatot színlel, mintha beledobná a rizst a fazékba és odébb áll õ is.

Majd a harmadik koldus indul el a fazék felé és így okoskodik: "Már úgyis benne van a burgonya és talán már el is van fõve, no meg a rizs is, hát aztán az én csontjaimnak nincs ott semmi helye, abba a zavaros lébe senkinek sem jut eszébe, hogy a csontokat keresse!" Olyan mozdulatot színlel, mintha õ is bedobná a csontokat a fazékba, és sietve hátrább áll. Elérkezik a vacsora ideje, mindenki éhesen várja a finom ételt, és talán mondani sem kell, hogy azon az estén mind a három koldus azt evett, amit fõzött.

Ez így van napjainkban is, ha a szolgálatra gondolunk, mindenki a másik szolgálatát szeretné élvezni és várja, hogy mindig a másik járuljon hozzá a lelki eledel elkészítéséhez, míg õ "elássa" a rá bízott tálentumokat! Sokszor ezért van az, hogy azt eszünk, amit fõzünk!
(ismeretlen szerzõ)