Történetek

A búzaszem

Volt egyszer egy gazdag ember. Egész életében megvolt mindene. Három fiát szépen felnevelte. Hanem azért a kincsesláda kulcsával mégsem lehetett a betegséget kizárni a házból. Az bizony õt is utolérte. Nagy bajában, öregségében csak a legkisebb fia ápolta. A másik kettõ ezalatt élte világát: szép feleséget, jó cimborákat szereztek. Mégis, mielõtt meghalt volna a gazdag ember, úgy rendelkezett, hogy sok-sok
aranyát a legidõsebb fia kapja. Szép, tornyos házát, száz hordó borát a középsõnek ozta, a legkisebbnek pedig nem hagyott egyebet egyetlen búzaszemnél.
Alighogy eltemették, a két nagyobbik fiú hamarosan megvigasztalódott a kincseken. Kinevették az öccsüket:
- No, te ugyan elmehetsz az örökségeddel! Hiába kedveskedtél, hízelegtél az apánknak, mégis minket szeretett jobban! Azzal el is kergették a háztól.
Futott szegény fiú, amíg csak látott, és estére egy rozoga csõszkunyhóban húzta meg magát. Fájó szívvel gondolt az apjára. Sehogyan sem tudta megérteni, miért bánt vele ilyen mostohán. Mihez kezdjen ezzel a búzaszemmel?...
Keserûségében el is hajította, s elhatározta, hogy másnap világgá megy. Hát, amint reggel felébred, észreveszi ám, hogy a búzaszem kikelt az éjjel, és szemlátomást nõ a szára. Úgy nõtt, ahogy nézte. Mire a nap delelõre ért, gyönyörû, dús kalász ringott a szélben.
- Ennek fele se tréfa! - gondolta a fiú, és leakasztotta válláról a vándortarisznyát. A kalászból a tenyerébe pergette a magokat, és mind egy szemig újra elvetette.
- Másnap virradóra azok is kikeltek, szárba szöktek, délre gazdag kalászokat hoztak. A fiú akkorát füttyentett örömében, hogy a rigó is elcsodálkozott a fán.
Most már annyi búzája volt, hogy vetett is, maradt is. A maradékot két kõ között megõrölte, és kicsi cipót sütött belõle. Éppen bele akart harapni, amikor arra jött egy vándor, de olyan fáradtan, hogy már alig vánszorgott.
- Ennek nagyobb szüksége van a kenyérre, mint nekem - gondolta a fiú, és jó szívvel odaadta a cipót az öregnek.
Igaz, õ maga éhes maradt, de a csodálatos búzaszemek másnap még több termést hoztak, és kétszer akkora cipót süthetett magának. Ez így ment napról napra.
Egyre több dolga lett a fiúnak, de szomorúsága elmúlt, arca jókedvtõl piroslott. Minek is szaporítsam a szót?
- Hamarosan jómódú ember lett belõle. Mindig annyit vetett és annyit aratott, hogy minden rászorulónak adhatott a kenyerébõl. Meg is szerették hetedhét országban.
- Esztendõk múltak el, míg egyszer, egy zimankós estén toprongyos ember kopogtatott be az ajtaján.
- Könyörülj meg rajtam egy falat kenyérrel, mert éhen halok! - kérlelte panaszosan. A fiú mindjárt az asztalához ültette. Alig ettek, egy másik didergõ vándor is bezörgetett éjjeli szállásért. Azt is megvendégelte és
megkérdezte tõlük:
- Ugyan milyen nagy szerencsétlenség ért benneteket, hogy így kell a világban vándorolnotok? Felsóhajtott az elsõ:
- Volt nekem sok aranyam, de mind elköltöttem. Szép feleségemnek cicomára kellett. Elfogyott az arany - elhagyott mindenki! A másik lehorgasztotta a fejét, és nagy búsan mondta:
- Volt szép házam, száz hordó tüzes borom. A sok bort megittuk, a tornyos ház oldalát kirúgtuk a cimborákkal a nagy mulatozásban.
- Én pedig csak a búzaszemmel kezdtem - mondta csendesen a házigazda.
Elkerekedett erre a szeme a két idegennek. Felugráltak az asztaltól:
- Hiszen akkor te vagy a mi öcsénk! Hát nem mentél világgá bánatodban?
- Nem bizony - mondta boldogan a legkisebb fiú. - És most már mindent értek.
Te, édes bátyám, csak holt aranyakat kaptál; te másik bátyám, elmálló köveket és az elfolyó borban hamis melegséget. De nekem egyetlen búzaszemben örökül hagyta apám a megújuló életet, a munka örömét, a másokon való segítés boldogságát. Most már tudom, hogy az apám nagyon szeretett engem.
(ismeretlen)

Bruno Ferrero: A rózsa

A német költo, Rilke egy idoben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre
egy francia barátnoje kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon
vezetett át. A keresztezodésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott.
Alamizsnát kéregetett a járókeloktol. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt.
Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét elore nyújtotta, szemét a földre
szegezte.
Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnoje ellenben gyakran
belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal
francia no csodálkozva meg is kérdezte a költot:
- Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?
- Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének
szánunk - válaszolta a költo.
Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment.
A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan
dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költore,
nagy nehezen felkelt a földrol, megragadta a férfi kezét és megcsókolta.
Majd, a rózsát erosen a szívére szorítva, eltávozott.
Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott
módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.
- Mibol élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? - kérdezte a
francia barátno.
- A rózsából - válaszolta a költo.

Idõs úr az orvosi rendelõben

"Zsúfolt reggel volt a rendelõben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötözött ujjú idõs úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9:00 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára.
Idõ közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, mirõl van szó. A seb nem tûnt olyan súlyosnak... az orvosra várva, eldöntöttem, hogy fertõtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy
mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idõsek otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével.

Udvariasan, a felesége egészsége felõl érdeklõdtem. Kedvesen, az idõs úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idõsek otthonában.
Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az õ késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idõs úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel... Akkor csodálkozva megkérdeztem:
"És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?" Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: "Az igaz, hogy Õ már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Õ".

Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a sietõ léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam: "Ez a szerelem, ez az, amit az élettõl szeretnék!... Hiszen alapjába véve, ilyen az igazi szerelem ?!... nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus.

Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, ami lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van".
(szerzõje ismeretlen)

Tanmese egy kislányról

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerõs és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány.

Egy szántó-vetõ házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elõl egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnõnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, õ azt mondta:
- Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentõ nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.
Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenbõl hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:
- Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdõszobám.
A szomszédok közül sokan bolondnak tartották õt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.

Teltek az évek. A kislány felnõtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amibõl úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belõle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnõtt gyerekei is. Batyujuk betegségtõl, válópertõl, könnyektõl, és elégedetlenségtõl duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tõle:
- Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belõlük?
- Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megõriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok
Forrás:Susan Horvath rovata (susanhorvath.virtus.hu)

SÜTICSOMAG...

"Egy fiatal nõ várakozott egy nagy repülõtéren, hogy felszállhasson a repülõgépre ... Mivel több órát kellett várnia, eldöntötte, hogy vásárol egy jó könyvet. A könyv mellé vásárolt egy csomag süteményt is.
Leült a váróteremben egy padra pihenni és olvasni kezdett. A pad másik oldalán, ahol a süteményes csomag volt, egy férfi kezdte az újságját olvasni.
Ahogy a hölgy elvette az elsõ sütit, ugyanazt csinálta a férfi is. A hölgyet nagyon ingerelte ez a magatartás, de nem szólt, csak gondolta: ,,Milyen pofátlanság, kedvemre pofon ütném!"
Minden elvett süti után, a férfi is elvett egyet.
Ez nagyon dühbe hozta, de nem akart jelenetet csinálni.
Az utolsó sütinél ezt gondolta:
,,Na most mit csinál ez a pofátlan élõsködõ:"
A férfi megfogta az utolsó sütit, kettétörte és odanyújtotta a felét neki. Ah, a jóból is megárt a sok! Magán kívül volt a hölgy! Villámgyorsan fogta a könyvét, a csomagját és kirohant a felszállópálya felé.
Ahogy leült a repülõgépen a helyére, kinyitotta a kézitáskáját, hogy kivegye az olvasószemüvegét - és legnagyobb meglepetésére akkor veszi észre a süteményes tasakját egészben és érintetlenül.
Egyszerûen ,,POCSÉKUL" érezte magát. Rájött a tévedésére. Teljesen elfelejtette, hogy a süteményes tasakját a kézitáskájába tette. A férfi megosztotta vele a süteményét minden félelem és minden rosszérzés , rosszindulat nélkül.
... lesokkolva emlékezett, hogy miket gondolt, hogyan nem osztotta volna meg a süteményét az ismeretlennel...
És most már nincs alkalma, hogy tisztázza a helyzetet, hogy bocsánatot kérjen ...
Létezik 4 dolog, amelyeket nem vagyunk képesek visszahozni ...
A kõ nyomát...
...miután eldobtuk!
A szót...
...miután kimondtuk!
Az alkalmat...
...miután elszalasztottuk!
Az idõt...
...ami már elmúlt!"

(ismeretlen)

Mindazt, amit másoknak adsz, önmagadnak adod.

Annak a farmernak, aki kukoricájával rendszeresen az elsõ helyezést érte el
az állami vetõmag-kiállításon, az volt a szokása, hogy megosztotta szomszédaival a legjobb vetõmagkészletét. Amikor rákérdeztek, hogy miért teszi ezt, így válaszolt:

- Valójában önzõ érdekbõl. A szél ugyanis felkapja a virágport, és tábláról táblára hordja. Ha tehát a szomszédom hitványabb fajtát termeszt, az õ táblájáról érkezõ virágpor lerontaná az én állományomat is. Ezért nagy súlyt fektetek arra, hogy õk is a legjobb fajtát termesszék.

Mindazt, amit másoknak adsz, önmagadnak adod.
(szerzõje ismertelen)