.
A karma ezotériája
A ,,karmát" úgy értjük, hogy sorsszerûség. A ,,karmikus" szót akkor használjuk, ha valamit sorsszerûnek, megkerülhetetlennek érzünk.A tájékozottak még azt is tudják, hogy ez ,,elõzõ tetteink gyümölcse".Amit most elmondok, a szónak a mélyebb jelentése.
Maga a ,,karma" szó azt jelenti: tett, cselekedet.
Tetteink visszahatnak ránk.
A mai ember azonban ,,tett" alatt csak azt érti, amit a fizikai síkon ,,valóban" megtesz.
Ami a felszínen felbukkan.
Az õsi hagyomány azonban - mivel másképp látta az embert, mint mi - ,,tett" alatt nem csupán a külsõ, felszíni mûködését értette, hanem azt, ami lelki, szellemi cselekedet. Tett elsõsorban a mohó életszomj, a vágy, az érzés, a gondolat, a képzelet, a szenvedély, mindazok a bennünk kavargó láthatatlan és mágikus, teremtõ akaratok, melyek elõbb-utóbb a külvilágban is megjelennek.
Életté, sorssá válnak.
Ma már kezdjük belátni, hogy szomatikus bajaink mögött pszichés okok rejlenek. Jung még egy balesetrõl is azt mondja, hogy amit az ember nem tud elintézni belül, az kívül, mint sors áll elé.
Vagyis az ok-okozat viszonyában az ok mindig szellemi, lelki.
Elõször belül ,,cselekszünk" - csak utána kívül.
És a karmát ez a belsõ cselekvés szüli.
A mai ember ezt nem tudja, mert hiányzik az önismerete.
Jézus sokat beszél a karma törvényérõl. Õ azt mondja, például, hogy nem a de facto szeretkezés a házasságtörés, hanem a vágy, a másik megkívánása. Ha már a megkívántam és képzeletben ölelkeztem vele - az már megtörtént.
Miért?
Mert a lélek: valóság. Méghozzá: eredendõ valóság. A bensõnk a Való - a külsõ csupán a felszíne, a vetülete.
Minden cselekvés: bensõ cselekvés. Csak utána lesz külsõ.
Ha valakit gyûlölök, de nem pofozom föl, mert félek tõle, vagy visszatartanak a társadalmi konvenciók, attól még gyûlölöm, és fizetnem kell érte. Így vagyunk minden dühünkkel: elfojtani lehet ugyan, de akkor máshol jön ki, betegségben, vagy éppenséggel elszakad a leggyengébb láncszem, s indulatunkat másokon töltjük ki. Az akna megvan - csak máshol, más idõben robban.
Minden cselekedet: bensõ cselekvés.
Ezért a karma törvényét valójában csak az érti, aki léleklátó.
Aki nem az, legfeljebb csak a BTK szintjén próbálja megérteni a bûn és bûnhõdés összefüggését.
Mi azt hisszük, csak az van, ami látszik, amit az anyagvilágban megteszünk, s ezért megpróbáljuk igazi valónkat elrejteni. Azt hisszük, ami nem látszik, az nincs is. Pedig az van csak igazán! Sajnos ez a képmutató, önelrejtõ, magunk elõtt lehazudott, és mások elõl mosollyal fedett magatartásunk még a vallásokban is hatalmas méreteket öltött, mivel az önismeret nem központi célja a nyugati kultúrának. A karma azonban - és ebben hasonlít a fizikai törvényekhez - pontos és könyörtelen.
Valódi tükröt tart elénk.
Mondok egy példát.
A jótékonyságról Jézusnak roppant kritikus véleménye van. Képmutatásnak tartja, s azt mondja, ha adsz, nem tudja a te balkezed, hogy mit tesz a jobb.
A csodálatos apokrif ,,Tamás Evangéliumában" pedig még keményebben fogalmaz: aki alamizsnát ad, bûnt követ el.
Ugyanis aki valóban lélekbõl ad, nem tudja, hogy adott.
Nem tartja ,,övének", amit odaad. Az nem ,,alamizsnát" ad - hanem egyszerûen, odaadja azt, ami a másiknak jobban kell, mint neki.
Nem tartja adásnak, amit tett.
Aki azonban másfelé sandít, aki jó pontokat gyûjt, aki önmagát ezért megdicséri és ha pénzt adott, annak minden fillérjére emlékszik, az karmikus értelemben - nem adott semmit. Egy álvallásos befektetést csinált, azzal, hogy az Isten majd busásan megfizeti.
Lényegében - bármennyit is adott - becsapta a sorsot.
Az ilyen ,,jótett" visszahatása nem az lesz, hogy a pénzt, amit kapott, késõbb, talán a következõ életében, kamatostól visszakapja majd - hanem az önzésével, és fõleg a hazugságával kell majd elszámolnia.
Lehet, hogy nyomorogni fog.
A karma nem a szerepjátszást ,,jutalmazza", hanem a valódi motívumot. A szerepjátszás - ami rendszerint nemcsak kifelé, hanem befelé is történik: csakis az igazságtalanságot, és a botrányt növeli a világban. Az Evangéliumban a képmutatás a legfõbb vétek, s egyik oka annak, hogy az emberiség a vesztébe (Utolsó Ítélet) rohan.
Jótékonyság - krisztusi értelemben - csak egy van: ha az ember odaadja mindenét.
A gazdag embernek ezt tanácsolja.
Tudjuk, mi a válasz. Elsomfordál.
A Karma Urai léleklátók.
És ez a lényeg.
Az embert valódi gondolataival, és lelki tartalmaival szembesítik.
Ezért a sorsunk, amit élünk, a leghûbb tükörképünk.
Ezt nem szívesen ismerjük el, mert úgy véljük, hogy jobb sorsra lennénk érdemesek.
Azt, gondoljuk, hogy mérhetetlen igazságtalanság történik velünk.
Miért?
Mert hiányzik a valódi önismeretünk.
Az ezotéria nem különféle titokzatos tanok gyûjteménye, hanem Önmagunk legmélyebb megismerése.
Valódi, bensõ motívumaink felismerése.
Más szóval: saját sorsteremtõ hatalmunkra való rádöbbenés.
Senkivel nem történik ,,méltánytalanság".
Shakespeare, aki pontosan ismerte a karma törvényét - egy drámaírónál ez alapkövetelmény - leírja, hogy Hamlet királyfi, aki vonakodik minden agressziótól, lelkifurdalás nélkül leszúrja két egykori barátját, s a szerelme apját, Poloniust. Haláluk karmikus oka a képmutatás volt. Ezt Hamlet is tudja. ,,Magad kerested" - mondja a halott Poloniusnak. ,,Sajnálom: de így tetszett az égnek - büntetve õt velem, s engem vele - hogy én legyek szolgája, ostora."
Ezek nagyon pontos, lélek-, és sorslátó mondatok.
Sorsunk megváltoztatásához önmagunk gyökeres megváltozására van szükség.
Fel kell ismernünk, hogy életfilmünk, melynek fõszereplõi vagyunk, nem mások, hanem saját lelkünk kivetítése - ha más filmben akarunk játszani, egy szebben, értelmesebben, boldogabban - mást kell kivetítenünk magunkból.
,,Semmi kívülrõl meg nem fertõzheti az embert - mondja Jézus - csak ami belõle jön ki..." És itt fölsorolja lelkünk fájdalmas sorsot idézõ beteg tulajdonságait.
A karma õszintén mûködik.
Nem ismerjük fel - mert önmagunkat nem ismerjük.
S ezért sorsunkat igazságtalannak véljük.
Azt a botrányt, például, ami az elmúlt évszázadban, s jelenleg is történik a világtörténelemben, a régi próféták, és maga Jézus is jó elõre látta és megjövendölte.
Honnan?
A lelkünkbõl.
Meg lehet ítélni, hogyha a lelki tartalmaink, vagyis bensõ angyalaink, de fõleg démonaink napvilágra kerülnek, milyen világot teremtenek majd.
Ez a jövõbelátás titka.
A jövõ bennünk szunnyad.
Amit most élünk, valaha csak lappangott bennünk.
De már élt! Az ember terhes a jövõvel - a lélekben jóval elõbb történik meg a ,,tett", mint a külvilágban.
Manapság - mivel egy civilizáció alkonyán élünk - karma torlódás van. Minden régi léthazugságunk, és vak szenvedélyünk eredményét mostanában éljük meg.
Ezért nem könnyû ma élni.
A karma megértéséhez hozzá tartozik még valami.
A reinkarnáció.
Az életünk, amelyet jelenleg élünk, sok-sok elõzõ élet szétválaszthatatlan láncolatának csupán egyetlen láncszeme.
Ezért ebbõl az egyetlen életedbõl a teljes igazságot éppúgy nem láthatod, mintha egy száztekercses mozifilmbõl csak egyetlen tekercset néznél meg.
A sors: végtelen folyamat, mélységes múltból eredõ hatalmas eposz, amelyben különféle szerepekben bukkanunk fel.
Szüntelen felejtésben élünk.
Errõl az életrõl életre átívelõ karmafolyamatról most nincs idõnk beszélni. Olvasd el a Kígyó és kereszt c. mûvemben azt a fejezetet, amelyben Latinovits Zoltánról írtam, és elmúlt földi életeinek karmikus összefüggéseirõl beszélgettünk.
Úgy is olvashatod, mint egy lélektani dokumentumregényt - sok mindent megmagyaráz abból, hogyan birkózunk a szenvedélyeinkkel életeken át, s egy-egy mániánk, vagy vétkünk, hogyan sodor újra és újra, hasonló karmikus helyzetekbe.
Egyben az is világos lesz, hogy nem a személyes énünk születik újjá, hanem más és más szerepben, a sorsfeladatunk.
Három összefüggõ életét írom le annak a csodálatos embernek, akit ismertem és szerettem, aki közöttünk Latinovits Zoltán néven élt. Aki zsenijével, és tragikus halálával beleírta nevét a magyar mûvészet történetének aranykönyvébe.
Egy életen belül a karma nem tûnik igazságosnak.
Nem is érthetõ.
Csakhogy nem egy életünk van, és önmagunk ismeretéhez hozzátartozik, hogy végtelen múlt van mögöttünk, és végtelen jövendõ áll elõttünk.
Latinovits tragédiáját éppen az okozta, hogy nem látott vissza a kiváltó okokig.
Csak ösztönösen érezte, hogy valami ûzi, de nem látott vissza - ahogy õ mondta - a ,,bûnéhez", mely egész életében gyötörte.
Ez a zseniális mûvész nem ismerte önmagát.
És mások sem õt.
Egy ,,irracionális" bûntudat kínozta, s dobott ki lelkébõl mérhetetlen kincseket és vad indulatokat - és végsõ soron belekergette a halálba is.
A karma és reinkarnáció gondolatát nem lehet szétválasztani - mert egyetlen életen belül, ritkán éljük meg a hatás-ellenhatás egységét.
Egy életen belül nem mûködik az igazság. Ezt mindannyian tudjuk. Az általunk keltett hullám nem csapódik vissza azonnal arcunkba. S rövid távon nem értjük, miért leszünk a körülmények áldozatai.
Aki azonban megérti a karma titkát, felismeri, hogy soha semmi sem történik vele ok nélkül.
Ahogy Füst Milán mondta:
,,Saját sorsunk kíméletlen ítéletvégrehajtói vagyunk".
Hadd tegyem hozzá: bölcs elviselõi, lelkünk és sorsunk gubancainak a megoldói is.
Ha bátrak vagyunk a saját szívünkbe nézni.
Fel kell ismernünk, hogy életfilmünk, melynek fõszereplõi vagyunk, nem mások, hanem saját lelkünk kivetítése. Ha más filmben akarunk játszani, mást kell kivetítenünk magunkból.
--
``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
Téma zárolva.