Megtörtént esemény
Dr. Papp Lajos szívsebész, a Pécsi Tudományegyetem tanára, valamint PTE
ÁOK Szívgyógyászati Klinika igazgatója. Széchenyi- és Magyar Örökség,
Prima Primissima - , Pro Cultura- díjjal ismerték el.
Alább nagyszerû
elõadásának kómáról szóló részét tesszük közzé.
"Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezetõ
professzor - aki egyébként jó barátom és nagy tapasztalatú ember - azt mondta róla, hogy nem is érdemes megkísérelni a mûtétet. A professzor
hazament, és fiatal tanítványa, beosztottja - aki engem egyébként jól ismert és tisztelt - felhívott, és részletesen elmondta az esetet. A hölgy az eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért. De ez a fiatal orvos
hitt abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben.
Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt.
Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen. Mindennek ellenére az élet levegõje ott vibrált a beteg körül. Én csak egyet kérdeztem tõle:
hisz-e abban, hogy életben marad. Mondta, jelezte, hogy hisz. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom. Ez nem egy racionális döntés volt, hanem inkább egy intuíció.
A mûtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt.
Lélegeztetõgép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának. Én ennek ellenére mindennap többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, megsimogattam a fejét. És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám
megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat:
"Ugye megígérte nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg:
van esélye. Nem szabad föladnia." A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott.
Ami a döbbenetes, az most következik. A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a mondataimat. Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán,
csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe.
Utólag leellenõriztem, valóban akkor voltam ott, amikor õ mondta.
Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és ez az orvos
az ágya végénél, és akkor õt ott halottnak nyilvánították. Azt mondta a hölgy: "Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük szemben védekezni." Ez a nõ mindent elmondott. Azt mondta: "Alig vártam, hogy maga odajöjjön hozzám, és beszéljen az életrõl."
A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a szemhártyája kiszáradjon. Életfunkciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy a szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással,
amirõl mi nem tudunk. Persze az, hogy valamirõl mi pillanatnyilag nem tudunk - vagy nem tud még az orvostudomány -, nem azt jelenti, hogy az nincs is. Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a kóma állapotában lévõ beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt.
De számos más esetben is a betegek beszámolnak a mûtét alatti élményeikrõl, pedig elvileg semmilyen élményük nem lehetne. A nagyobb
szívmûtéteknél megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a keringést és a szívmûködést.
Megállítani a szívet nagyon könnyû, beindítani már nem annyira. Miután megoperáltuk a szívét, újraindítjuk. Az újraindítás számomra mindig egy katartikus pillanat. Sokszor a betegek a szív újraindításának élményérõl pontosan beszámolnak. Ez azért döbbenetes, mert arról az idõszakról, amelyrõl õ beszámol - nevezetesen a szív újraindításának élményérõl - abban az állapotban õ a tudomány mai álláspontja szerint nemhogy nem érezhetsemmit, de nem is élhet."
(számomra ismeretlen aki lejegyezte)
--
``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
Téma zárolva.