"Halálközeli élmények" és egyéb érdekességek

Létezik egy tökéletes világ

Sziszi becenevét még gyerekkorában kapta, a gödöllõi Sisi-kastélyban, ahol édesanyja dolgozott.
Tizennyolc éves korom óta - tudom -mondja, hogy a szenvedõ lelkek gyógyítása a dolgom ezen a világon. Akkor történt, hogy a bátyám rozzant autójával mentünk hazafelé Máriabesnyõrõl Gödöllõre. Egy velünk szemben jövõ autó áttért a mi sávunkba, és frontálisan ütközött velünk. Akkoriban még nem volt biztonsági öv a kocsikban. Én a legveszélyesebb helyen, elöl, az anyósülésen fecsegtem, s észre sem vettem a felénk száguldó autót. A szélvédõn át kirepültem az ülésbõl. Ezt persze késõbb mesélték el nekem. Én csak arra emlékszem, hogy láttam magam valahonnan föntrõl az út szélén feküdni, tudtam, hogy a körém gyûlõ emberek azt hiszik, valamilyen súlyos belsõ vérzésem van, mert a számból ömlik a vér, miközben tudtam, hogy csak az orrom vérzik. És ezt meg is akartam mondani nekik, de nem volt hangom. Közben zenét hallottam, kellemes csilingelõ, mindent betöltõ zenét, és érzékeltem a fényt. Különös békesség és testtelen lények, ismerõs és ismeretlen létezõk vettek körül, könnyû voltam, nem éreztem fájdalmat, félelmet. Arra gondoltam, ha ez a halál, akkor ez jó. És szólni akartam az orvosoknak, akik próbáltak újraéleszteni, hogy hagyjanak békén, én jól vagyok. Aztán egy hang szólt. Nem emberi nyelven beszélt, nem a fülemmel hallottam, amit mond, hanem az egész testem érzékelte. A hang azt közölte, hogy vissza kell térnem, mert felelõs vagyok a gyerekeimért. Aztán már csak a fájdalomra emlékszem. Arra, hogy fekszem a kórházi ágyon, és mindenki azt mondja, milyen szerencsés vagyok. Én pedig próbálom megmagyarázni, hogy ez egy óriási tévedés. Akkor lennék szerencsés, ha nem kellett volna visszajönnöm, mert ott fent van egy tökéletes világ. Idõvel aztán rájöttem, hogy ezt senki sem hiszi el nekem. De én belül azóta jól tudom, hogy a tökéletesség akkor jön el, ha fizikai testünkbõl sikerül majd kiszabadulnunk. Addig azonban kötelességeink vannak ezen a földön. Nem véletlenül születtünk éppen most és éppen arra a helyre, ahol vagyunk. Nem véletlenül kaptuk a családunkat, ahová megszülettünk, gyerekeinket, akiket mi hoztunk világra. Sok évnek kellett azonban eltelnie, mire rengeteg tanulás, sok csalódás, betegség, lelki és fizikai fájdalom után megtaláltam a nekem kijelölt utat. Azóta gyógyítással foglalkozom.
(Doggossy Katalin)
(forrás: astronet)

Igaz történet

Egy elgondolkodtató história
Klinikai halálnak nevezzük azt az állapotot, amikor a szívmûködés és a keringés leáll, ezáltal az életfontosságú szervek vérellátása megszûnik. Az állapotot addig nevezzük a klinikai halál állapotának, amíg visszafordítható, tehát a beteg újraéleszthetõ. Ez átlagosan 4-5 perc.
Az intenzív osztályokon dolgozó orvosok beszámolói közül a leghíresebbet egy amerikai aneszteziológus adta közre. Egy asszonynak az esetét írta le, akinek epemûtétje során leállt a szíve. Az asszony újraélesztése után elmesélte, hogy az operáló orvos lábán felemás színû zokni van. S valóban az volt. Azt is tudta, hogy az egy emelettel feljebb lévõ orvosi szobában a mûtéti táblán kiket írtak ki operációra aznap. S valóban azok voltak. Az eset leírása azért járta be a világsajtót, mert az asszony mindkét szemére vak volt.
(forrás:astronet.hu)

Elõzõ életem tartozása volt

Tamás soha senkinek nem mondta el, miért is hagyta elveszni tizenkét milliós követelését, amelyért pedig négy évig pereskedett üzlettársával, egykori legjobb barátjával.
– Nyilvánvalóan õrültnek nézne mindenki, ha elmondanám. Holott nem vagyok õrült, és mióta úgy döntöttem, hogy kiszállok a mókuskerékbõl, mely évekig mérgezte az életemet, nyugodtan alszom, üzleti ügyeim, magánéletem rendezõdött, és anyagilag rendbe jöttem.
Tamás üzlettársával tizenegy évvel ezelõtt találkozott egy nyilvános szórakozóhelyen. A két férfi már az elsõ találkozáskor különös módon, régrõl ismerõsnek érezte egymást. A jóízû beszélgetést újabb és újabb találkozás követte, míg végül közös üzleti vállalkozásba kezdtek. A használtgépkocsi-kereskedés gyorsan nyereségessé vált, és éveken át mindkettõjüknek szép hasznot hozott.
A hetedik évben azonban Tamás, aki korábban barátjában feltétel nélkül megbízott, rájött, hogy a másik a bevétel egyre jelentõsebb hányadát elsikkasztja. A vitát óriási veszekedések, majd per követte. Tamás autóját ismeretlenek felrobbantották, irodáját vandálok verték szét, felesége életveszélyes fenyegetéseket kapott. A per tárgya tizenkét millió forint volt, de a tétje ennél sokkal nagyobb. A negyvenhét éves férfi idegei lassanként felmondták a szolgálatot. Már se aludni, se enni nem tudott. Nyugtatókon és altatókon élt, amikor egy regressziós hipnózis során meglátta magát egy elõzõ életében.
Két viszálykodó törzs egyikének tagja volt, aki beleszeretett a másik törzs fejének lányába, s elrabolta õt. A lány apja mai életének üzlettársa volt. Abban az elõzõ életében az apa egy szervezett akció során megpróbálta tõle visszaszerezni a lányát. A szabadítás során azonban a lány életét vesztette. Tamás azt mondja, annak a regressziós utazásnak köszönheti, hogy rájött, egy karmikus adósság csapdájában vergõdik. S akkor határozta el, hogy veszni hagyja a tizenkét milliós követelését. Mert ennek így kellett lennie.

Odaát lenni jó

Árvai Attila, a Magyarországon tapasztalt halál közeli élmények kutatója több mint ezer olyan emberrel beszélt már, akik visszatértek a klinikai halál állapotából.
A klinikai halál állapotából visszatért emberek többsége - mondja - , korától, vallásától, neveltetésétõl függetlenül, nagyon hasonló élményekrõl, észlelésekrõl számolt be. Béke és fájdalommentesség, a testenkívüliség megtapasztalása, pontos vizuális érzékelés, alagútélmény, fényes lényekkel való találkozás, visszatekintés, lebegés és emelkedés, vonakodás a visszatéréstõl. S bár tapasztalásaik bizonyos ponton eltérõek lehetnek, az igazi, mély élmény hatására szinte mindegyikük azt vallja, hogy az életben a legfontosabb dolog a szeretet. Azt állítják, hogy mindenki valamilyen feladattal születik erre a földre, és addig nem lel nyugalmat, míg ezt a karmikus feladatát meg nem találja. Ezért életszemléletük megváltozott, segítõkészebbek és derûsebbek lettek, miután visszatértek a halálból. Minden jel arra utal, hogy halálunk után szembesülnünk kell azzal, amit életünkben tettünk, át kell élnünk a másoknak okozott szenvedéseket. Mert mindenki egyazon gyökérbõl ered, és amit teszünk másokkal, tulajdonképpen magunkkal tesszük. Akár jót, akár rosszat. Az egyik legmegrázóbb történet, amit hallottam, amelyet az Interjú a halállal címû új könyvemben is közlök, egy nyolcéves kislány emléke a betegeskedõ édesanyjáról.

"Hazafelé tartottam a kútról - mesélte a kislány - , vizet vittem betegeskedõ édesanyámnak, amikor az úton õt láttam legszebb ruhájában. Anya, mondtam neki csodálkozva, hogy kerülsz ide? Kislányom, kezdte õ, el kell mennem. Mondd meg apádnak, hogy ne aggódjon miattam. Amikor hazaértem, megdöbbenve láttam, hogy apám anyám halottaságya mellett leborulva sír. Elmondtam neki, hogy én találkoztam anyával, de apám úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra. Azóta soha senkinek nem beszéltem errõl. Elég, ha én tudom, hogy jó helyen van, és halálom után újra találkozunk."

Munkám során rengeteg hasonló történetet hallottam, melyek eltérnek egymástól, de szinte valamennyien állítják, hogy már nem félnek a haláltól, legfeljebb az oda vezetõ úttól, mert megtapasztalták, hogy odaát lenni jó.
Szerzõ: Dogossy Katalin
(Astronet.hu)

Halálközeli élmények

A halálközeli élmények témája széles körben vitatott, népszerû kérdés. Semmi kétség afelõl, hogy ezek az élmények nagyon is valósak mindazok számára, akik a klinikai halál állapotából visszatérve beszámoltak róluk. Az viszont már vita tárgya, hogy ezek az élmények valóban az “odaát" tett látogatás valódi emlékei vagy csak a haldokló, oxigénhiányban szenvedõ agy teremti õket. Persze, ha felismerjük, hogy az agy nem képes a gondolatalkotásra, akkor ezek az élmények is egészen más elbírálás alá kerülnek. Ugyanakkor talán fény derül egy másik, mindeddig megválaszolatlan kérdésre is.
Mi módon képes valaki, akit az orvostudomány kritériumai szerint klinikai halottnak nyilvánítottak, utólag beszámolni olyan eseményekrõl, amelyek a klinikai halál idején a szobában és bizonyos esetekben a szobán kívül játszódtak le?
Ha összehasonlítjuk ezt a jelenséget a távolbalátás képességével, amit a két fizikus, Harold Putthof és Russel Targ tanulmányozott, vagy Edgar Cayce azon képességével, hogy a beteg távollétében pontos diagnózist állítson fel, ugyanarra a következtetésre jutunk: a tudat mûködése nem korlátozódik az anyagból álló agyra, és a jelek szerint független annak állapotától is. Ezt szigorúan az anyagi világra korlátozott evolúciós elméletek alapján nehéz elismerni, hiszen jóformán minden életrõl alkotott materialista elképzelést megingat. Tény viszont, hogy a klinikai halált átélt ember beszámolói néha olyan részletekre is kiterjednek, amikrõl az illetõ - testének fekvõ helyzetébõl - még teljes tudatossága mellett sem szerezhetett volna tudomást. Egyesek beszámoltak például a padló mintájáról a teremben, ahova az eszméletét vesztett testet betolták. Mások olyan eseményeket is leírtak, amik az adott idõben a folyosón, vagy a klinika épületén kívül történtek! Az orvostudomány többezer pontosan dokumentált esetet tart számon, ahol a beszámolók kezdeti szakaszának fizikai úton ellenõrizhetõ része bizonyított, mindennek ellenére úgy tûnik, szinte képtelenek vagyunk elfogadni egy jelenség létezését mindaddig, amíg nem találjuk meg a logikailag is felfogható magyarázatot, vagy magunk is át nem éljük.
A halálközeli élmények egyik lelkes kutatója, Raymond A. Moody, elme- és ideggyógyászati szakképzettséggel rendelkezõ orvos. Félretéve az elõítéleteket és a nevetségessé válás veszélyét, több mint ezer olyan ember élménybeszámolóját gyûjtötte össze, akik kórházban vagy balesetben rendkívül közel kerültek a halálhoz. Az élménybeszámolók különbözõ társadalmi rétegekhez tartozó, különbözõ vallású egyénektõl származnak, ezért elsõ látásra rendkívülinek és meglepõnek tûnik, hogy ezek a beszámolók mennyire hasonlítanak egymáshoz. Ha viszont az eseményeket a magasabb szférák ismeretében vizsgáljuk, a hasonlóság nem meglepõ, hanem természetes.
A beszámolók között található egyik érdekesség egy férfinek az esete, aki baleset következtében csaknem egész lábát elvesztette, s így került a klinikai halál állapotába. Ezt õ is tudta, mert sérült testét, amit az orvos vizsgált, bizonyos távolságból egészen világosan látta, mégis ezt mondta testen kívüli állapotáról: “Érezni tudtam a testemet - sértetlen volt. Pontosan tudom. Olyan jól éreztem magam, mintha minden végtagom meglett volna, noha ez nem így volt."
Egy ilyen eset megerõsíteni látszik azt a logikai következtetést, miszerint a test halála, vagy a test bizonyos részeinek elvesztése nem befolyásolhatja azon “összetevõinket" amik eredetileg egy magasabb szférához tartoznak. A halál tehát nem jelenti az élet végét. Eljuthatunk ehhez a következtetéshez logikai úton, úgy, hogy mélyebbre hatolunk a fizika rejtélyeibe, de a végsõ és döntõ bizonyíték, - az egyéni élmény - ismét csak bennünk van. Amikor valaki elhagyja fizikai testét, átmeneti állapotba kerül. Az érzés lehet olyan, mintha egyszerre két világban tartózkodna. Ez után megtörténik az energiatestre való “behangolódás" és az ember a földi körülményekhez viszonylag hasonló körülmények között találhatja magát. Ez a világ ugyanolyan valóságos és anyagi az energiatesthez viszonyítva, mint amilyen valóságos és anyagi a földi világ a fizikai testhez képest. (Balogh Béla)(asztrálutazás.hu)

Ime egy beszámoló Dr. Moody esetei közül:


"Egy szívroham után egyszer csak sötét ürességbe kerültem és tudtam, hogy elhagytam a fizikai testemet és meghaltam. 'Uram, én mindig a legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint cselekedtem, kérlek, segíts meg engem!' - szaladt át rajtam a gondolat. Ugyanakkor kijutottam a sötétségbõl. Hamarosan minden halványszürke lett körülöttem és aztán lebegtem, vagy gyorsan siklottam tovább a szürke ködön át afelé, amit messze a távolban magam elõtt láttam. Olyan gyorsan rohantam, hogy a magam erejébõl erre képtelen lettem volna. Amikor egészen közel voltam, átláttam a ködön: embereket pillantottam meg, akiknek ugyanolyan alakjuk volt, mint a Földön. Azt is láttam, hogy milyen épületekben tartózkodnak.Minden ragyogó fényben úszott, mély aranysárga izzásban, mely gomolygott, de másként, mint a Földön levõ kemény arany tónus. Amikor közel kerültem, barátságos érzés töltött el, olyan érzés, amit emberi szavakkal nem lehet visszaadni. De az idõ még nem érkezett el számomra, hogy ezen a ködön átmenjek. A ködön túl láttam Károly nagybátyámat felém jönni. Õ már korábban meghalt. Megállított és megparancsolta: 'Térj vissza! Munkádat még nem fejezted be a földön. Fordulj vissza innen!' Nem akartam visszatérni, de mást nem tehettem. És még ugyanabban a pillanatban visszakerültem a testembe.A mellemben iszonyú fájdalmat éreztem és hallottam kisfiam rimánkodását: 'Édes Istenem, hozd vissza az én mamimat!'

A halálközeli élmények másik közös és rendkívül gyakran felbukkanó részlete a fénylénnyel való találkozás. Ennek a fénytestben élõ lénynek a vonásai és pontos formája a magasabb szférára éppen csak áthangolódott egyén számára még nem kivehetõek, de jelenléte és a kettõjük közötti kommunikáció nyilvánvaló tény. A halálközeli élményben a fénylénnyel való találkozás az, ami az egyénekre a legnagyobb hatással volt.

"Felkeltem és italért mentem ki a hallba - meséli Dr. Moody egyik betege. - Mint késõbb kiderült, ez volt az a pillanat, amikor a vakbelem átfúródott. Nagy gyengeség fogott el és összeestem. Akkor azt éreztem, hogy lebegek, és igazi lényem a testembõl ki- és bejárkál és azonnal csodálatos zenét hallottam. A hallban lebegtem, majd az ajtón keresztül kijutottam a rácsos tornácra. Majd azt vettem észre, hogy körülöttem valamilyen kis felhõ, vagy pontosabban: pirosas köd keletkezik. Aztán átlebegtem a rácson úgy, mintha nem is létezne. Majd tovább fel ebbe a kristálytiszta fénybe, egy hófehéren ragyogó fénybe. Csodálatos volt és olyan világos, olyan sugárzó, mégsem ártott a szememnek. Ilyen fényt itt a Földön nem lehet leírni. A fény tulajdonképpen nem látszott személynek, de kétségtelenül volt személyes egyénisége. A tökéletes szeretet és megértés fénye volt ez. Majd ez a gondolat jutott el az öntudatomhoz: 'Szeretsz engem?' Nem kifejezetten kérdés volt ez, hanem csak gondoltam, hogy a Lény ezt akarja közölni: 'Ha valóban szeretsz engem, akkor menj vissza, és fejezd be, amit életedben elkezdtél.' Egész idõ alatt azt éreztem, hogy lenyûgözõ szeretet és irgalom vesz körül." Ki is lehet ez a Fénylény, és mi a célja? Vajon ugyanaz a Fénylény fogad-e mindenkit, vagy különbözõ embereket különbözõ fénylények fogadnak? Hamarosan erre is fény derül...

Egyelõre ismerkedjünk meg Dr. Moody egy másik betegének élménybeszámolójával: - Tudtam, hogy meghaltam és semmit sem tehetek ellene, mert hangomat senki sem hallotta... A testemen kívül voltam, kétségtelenül. Láttam azt, ahogy a mûtõasztalon feküdt. A lelkem kívül volt. Ez elõször lesújtott, de aztán megjelent a hatalmas fény. Kezdetben kissé homályos volt, de aztán óriási sugárrá duzzadt - roppant fénytelítettség volt, de nem lehet reflektorfénynek nevezni, egyszerûen csak nagyon sok fény volt. Azon kívül melegség sugárzott belõle, világosan éreztem. A fény világos, sárgás fehérség volt, de több a fehérségnél. Rendkívül világos, egyszerûen leírhatatlan. Bár úgy látszott, hogy mindent betölt, mégis felismerhettem egész környezetemet: a mûtõt, orvosokat, nõvéreket, valóban mindent Nem volt vakító, tisztán láthattam. Amikor a fény megjelent, nem tudtam mi történt, de aztán megkérdezett engem, hogy elkészültem-e a halálra? Olyan volt, mintha emberrel beszéltem volna - csakhogy ember nem volt ott. Valóban a fény volt, ami velem beszélt, éspedig hanggal. Közben, azt hiszem, a hang figyelembe vette, hogy még nem készültem el a halálra. Tudja, ezt azért tette, hogy próbára tegyen engem. Attól a pillanattól fogva, amikor a Fény beszélni kezdett velem, végtelenül jól éreztem magam. A belõle áradó szeretet egyszerûen elképzelhetetlen és leírhatatlan. És határozottan humorérzéke is volt, egészen biztos."

A klinikai halálból tudatos emlékekkel visszatérõ társaink halálhoz való viszonya az esetek döntõ többségében teljesen megváltozik. A visszatértekben nincs többé halálfélelem, csak szeretet és az Univerzum végtelen intelligenciája iránti bizalom. Mindez nem azért történik így, mert valaki így hiszi, vagy így állítja. Abban a pillanatban, ahogy felismertük, hogy a magasabb rezgéstartományban lévõ testünket, gondolatainkat, érzéseinket és emlékeinket nem befolyásolhatja a fizikai test "halála", hatalmas lépést tettünk az Univerzum és benne önmagunk megismerése felé.

"A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit." - tanította Jézus kétezer évvel ezelõtt. Talán fel kellene tennünk a kérdést: mirõl is szól ez a tanítás? Vallásról-e, vagy a Világegyetem magasabb fizikájáról.

Balogh Béla
(forrás:asztrálutazás. lapunk.hu)

.
1. Film halálközeli élményrõl 9 perces

2. film halálközeli élményrõl 7 pperces