A fény felé menni nem azt jelenti, hogy elkerülöd a sötétséget. Nem azt jelenti, hogy makulátlan vagy, és mindig jól döntesz.
A fény felé menni azt jelenti, hogy önmagam fénye felé. Minél jobban ismerem magam, minél több félelmet, fájdalmat feloldok magamban, annál inkább keresztül világít rajtam a fényem. Minél kevesebb bennem a negatív érzés, annál több emberre vagyok hatással. Felébresztem magam egy több ezer éves álomból. Ennek hatására pedig ébredezni kezdenek a körülõttem élõk.
Az, hogy a fény felé tartok, nem jelenti, hogy nincsenek bennem rossz érzések. Viszont nem használom ezeket arra, hogy mást bántsak velük. Nem engedem, hogy ezek irányítsanak.
S még ha fel is ébredek, akkor is elfogadom, ha a többiek úgy döntenek, alszanak tovább...
Bármi sérelmet hordozol magadban, bocsáss meg! Akár más bántott, akár bûntudat mardos belül, már változtatni nem tudsz ezen. Ami elmúlt, vissza nem hozhatod. Tudod, hogy erre volt szükség a fejlõdésedhez.
Igen, a múltadat már nem változtathatod meg. De ha megbocsátasz, azzal megváltozik a jelened és a jövõd...
Sérelmeinktől nem könnyű megszabadulni, mert ezer élő idegszállal van belenőve a lelkünkbe.
Gondolj a gyermekkori sérelmeidre. Amit még picikorodban vagy kicsit később éltél át. Nem is emlékszel rá, pszichológus hozza ki belőled, s mégis sajog benned valami a mélyben – mert a tiéd. Akik átlátnak a halálon túli világba, azt mondják, hogy még a túlvilágon is fáj a sérelem. A világ legnagyobb drámája, a Hamlet, erről szól. Visszajön a papa, és arra kéri fiát, hogy bosszulja meg a halálát. Nem tud nyugodni odaát. Az igazi mesteri tevékenység az, ami megszabadít a múltadtól. Nagyon nehéz, mert a fájdalmat dédelgeti magában az ember. Sajnálja, félti magát. Még a fájós fogadat is nehezen engeded kihúzni, mert a tiéd! Húzás közben is érzed: „Nem adom!... Az enyém!”... És aztán milyen jó, hogy nem fáj tovább.
„Sérelmeinktől nem könnyű megszabadulni, mert ezer élő idegszállal van belenőve a lelkünkbe”
Két buddhista szerzetes megyeget az úton, és látnak egy lányt, aki tipeg egy patak mellett, de nem tud átmenni rajta, mert beázna a cipője. A szerzeteseknek ugyan tilos nőhöz érni, de az egyik mégis gondol egyet, felkapja a lányt, átviszi a patakon, a túloldalon leteszi, elköszönnek és továbbmennek.
A másik szerzetes néz, néz, vakarja a fejét, félóra múlva már nem bírja tovább, megszólal:
- Hogy tehettél ilyet? Nekünk tilos nőt érinteni, te mégis átvitted azt a lányt a patakon.
Mire a másik kedves mosollyal felel:
- Én azonban egyből letettem a lányt a túlsó parton, te ellenben még most is cipeled..
(ismeretlen szerző)
-- ``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
Témaindító
