Hiszem, vagytok....
Tudom, léteztek...
Lépteim vigyázzátok..
Lelkemet simítjátok..
Életem megáldjátok....
Tudom, vagytok...
Hiszem, léteztek....
Gyarló földi botlásaim
Jó irányba terelitek
Õrzitek szeretteimet..
S bár nem tudom nevetek,
De már minden nap
Száll az égbe
KÖSZÖNETEM felétek....
Angyalaim...
Szívembe szeretet költözött
Lelkem bársonyba öltözött
Mert tudom, vagytok..
S ez az én örök
HÁLA-IMÁM most hozzátok...
Ámen..
szerzõje ismeretlen
-- ``Legyek én gyertya, csendes eszköz, szolgája az égi fénynek, Hogyha Istenem úgy akarja, ne tudjam kiért, s kikért égek.``
Ha úgy látná az ember önmagát, ahogyan a Jóisten gyönyörködik "gyermekeiben" - nem lenne értelme többé az önpusztításnak, csak a csodálat fénye ragyogna létezésünkbõl.
Aki másokat kritizál, bírál, bánt, megaláz - saját magát bünteti, mert fél lángra lobbantani lényében az isteni fényt. Miközben gyilkos pillantása a másikat sebzi, saját fájdalma egyre mélyül: szakadékokat tágít, karmikusan önbüntetésre ítélve önmagát. Rosszindulatával, öngyûlöletével olyan jövõt hív meg magához, amely fájdalommal és szenvedéssel körített események, kapcsolatok láncolatát sorakoztatja. Míg egy nap végre ráébred: a másik emberen keresztül csak saját lényén kívánt bosszút állni.
Amit a másiknak adsz, kifelé " azt valójában befelé szánod, mérgezett nyílvesszõként."
Nincs szomorúbb megnyilvánulása az önbizalomhiánynak, mint a másik gyengítésének tudatos vágya: az Egység sötétítésének kábulata.
Angyalszépségû fényedet miért rombolod, amikor a szívedben van a Megváltás kulcsa?