Az ember teremtése. A férfi és a nõ

Az anyagi mindenség teremtése amint azt korábban kifejtettük a káosz újjáépítésével történt, melynek során a folyamatos ellenszegülés következtében a lefokozódás spirálköre mentén másod-, harmad-, negyed-, ötöd-, és hatod rendû naprendszerek fejlõdtek.
A lefokozódás ellenére Isten szeretete és törvényei a szellemek bukottsági szintjéhez igazodó világokat hívtak életre, melyek törvényes lakhelyül szolgáltak és mindenkor a felemelkedés munkaterületei is voltak.
Az üdvösségre hívó kegyelmi szózat besugározza a mélyre süllyedt világokat is, ahol az adott világ messiása irányítja az üdvösségre vezetést, ha kell hatalmas és nehéz küldetések árán is. A Föld egy hatod rendû naprendszer bolygójaként a legmélyebbre süllyedt világok egyike, melyen a szellemi ébredés különbözõ fázisában lévõ szellemek tanulják újból a szeretet ABC-jét.
Az ember a másodteremtésû (a második szellembukást követõen létbe hívott) paradicsomi szellemek azon csoportja, akik elbuktak és megátalkodottságukban többszöri lefokozódással jutottak mai állapotukra.
Részese volt a paradicsomi bûnbeesésnek, és sajnos az azt követõ sorozatos tévelygésnek, melynek során megjárta a harmad-, negyed- és ötöd rendû lefokozódást és az ennek megfelelõ világokat.

Mindegyik világfokozaton bõséges lehetõség nyílt a megtérésre, megfordulásra, így a földön is. Ezt természetesen a szellemek jó része megtette, míg másik részük (közöttük mi földi emberek) makacsul ragaszkodott tévelygéséhez és tovább süllyedt. Ezért hordozza a földi ember magában a bukottságából adódó "eredeti" bûnt, mert annak személyes felelõse és részese volt.
Ez magyarázza a bûn és gonoszság állandó és hatalmas jelenlétét a világban, egyáltalán Isten létének megkérdõjelezését és a boldogság "kék madarának" hiába való keresését.
Hihetetlen süllyedtségünk egyik legszomorúbb bizonyítéka a Megváltó elõre kitervelt meggyilkolása a "hit" védelmében. Sorolhatnánk a szörnyûségeket, és megállapíthatnánk, hogy az un. civilizáció fejlõdése lényegében nem sokat változtatott az emberen.

Az ember tehát szabad és tiszta szellemként teremtetett, de elbukott. A biblia teremtéstörténete õsigazság, mely képi formában adatott meg, hogy minden idõk embere a tudomány fejlõdésétõl függetlenül megérthesse saját "eredendõen" bûnös voltát, mert ennek megértésén keresztül juthat el saját tökéletlenségének belátására, ami a megtérés alapvetõ feltétele. Hiszen a gõgõs, saját magában és tudományában hívõ, Istenét megtagadó ember ellentét szellemként még a sûrû tévelygés és tudatlanság homályában él. A mennyek kapui valójában nincsenek zárva elõtte, de õ nem hisz, és a "menyegzõi meghívásnak" nem tesz eleget.
A paradicsomi kiûzetés képi formában azt a szomorú igazságot tárja elénk, hogy mi magunk közösítettük ki magunkat a boldogság világaiból. Az elõzõekbõl azt is láttuk, hogy itt nem egyszerûen téves döntésrõl és a "szülõi tilalom" egy alkalommal való megszegésérõl volt szó, hanem hosszú-hosszú folyamatról. A tévedés makacssággá és gõggé fajulva folyamatos szembehelyezkedést eredményezett az isteni akarattal. Az összhang megbontásán túl ennek káros volta az egyén szempontjából abban mutatkozott meg, hogy lehetetlenné tette saját tévedésének belátását és a töredelmes megfordulást.

folytatása a következõben

folytatása az elõzõnek

Isten törvényei különítették el a megátalkodottakat, a korábbiakban ismertetett kiválások formájában. Egy-egy ilyen világ érésének, fejlõdésének folyamán Isten napja egyaránt süt jókra és gonoszakra, mígnem elérkezik az aratás, amikor az értékes termést külön kell választani a "konkolytól". E különválás a "világvége", mely drámai erejû történések formájában szellem erõ és anyag kiválással jár a "külsõ sötétre", ahol emberi léptékkel örökkévalóságnyi újjáalakulási folyamat során újabb világalakulat képzõdik ,- az evolúció lépcsõinek végigjárásával.

A szellemek felébredése, testet öltések sorozata, szenvedés, halál képezik a "gyógyító intézet" eszköztárát.
Szólnunk kell még az ember kétféle, lényegi lelki különbséget mutató megjelenésérõl: a férfi és nõ lényegérõl. Bukás elõtt a szellemek duális párokként léteztek, mely kapcsolatban szoros fluidikus kötelék kötötte össze a rugalmas, elfogadó, külsõ hatásokat felfogó (a tanulást és haladást biztosító) felet a teremtõ, hatni tudó, erõt kifejtõ féllel.

E páros képviselte a mennyekben kötött házasságot, egymásnak tökéletes kiegészítõi, társai végtelen szeretetben és boldogságban. Duális egységükben képesek a teremtésre (szellemi princípium kivételével, mert az egyedül az Atya hatalmában áll), alkotásra, mely hatalmat, gazdagságot és dicsõséget is biztosított számukra - a teremtés mûvének aktív részeseként.
A bukással e duális egység kettétört, külön külön "nõi" (elfogadó) és "férfi" (ható) szellemekre. Zavarodottságukban elveszítették teremtõ erejüket, idegen duál féllel ideiglenes
összekapcsolódásra voltak csak képesek, mely csábító volta ellenére szenvedést, békétlenséget és konfliktust eredményezett. De soha nem felejtették el eredeti társukat, akit már felismerni sem voltak képesek a rájuk rakódott bûn és homály rétegek miatt. Idegen duálféllel való átmeneti egyesülésük torz és visszataszító "eredményeket" produkált, mely az isteni életprincípium hatására megvalósulási formát keresett és talált, gonosz állatok és mérges növények formájában.
Egymás keresésének kiolthatatlan vágyából alakult ki a mélységes lefokozottságot mutató, a tiszta duál érzés elsalakosodott formája a szexualitás.
A szexualitás önmagában torz és törvénytelen érzése azonban adekvát a mélységesen bukott szellemek állapotával, ezért az isteni gondviselés törvénye szigorú keretek között munkába állította, a javulás eszközévé is tette egyben, - csak úgy mint a szenvedést és halált, mint a bûn fõ produktumait. A szexualitás szöges ostorként hajtja egymás felé a férfit és a nõt, a házasság egyedüli törvényes keretei közé, ahol a gyermekvállalás és nevelés áldozati oltárán magasztosabb, önfeláldozó szeretetté ég el. Valójában az idegen duálféllel való kapcsolat szükségszerûen egyenetlen, súrlódásokkal és konfliktusokkal terhes, de egyedül ebben a formában válhat képessé hosszú fejlõdési turnusokon keresztül saját duálfelének felismerésére és újbóli egyesülésre.
(Forrás: Reiner Ágoston: Keresztény hittan útkeresõknek c. könyvébõl)

Az ember teremtése

"Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nõvé teremtette õket. Isten megáldotta õket és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és földön mozgó minden élõlényen! "

Azt gondolom, hogy kevés annyira ismert igeszakasza van a Szentírásnak, mint az ember teremtését leíró Bibliai ige. Abból is adódik ez, hogy a Szentírásnak az elsõ lapjain találhatók ezek a történetek, ezek a leírások, s azért is mert, megfogja az embernek a gondolkodását, azért is, mert az ember szeret az eredetével foglalkozni, szeret visszatekinteni a múltba, szereti felidézni önmaga számára megtörtént dolgokat és keresi azt, hogy honnan jön és hová tart az õ élete. Mindenesetre azt el kell mondani az egész teremtéstörténettel kapcsolatosan, hogy akár az ószövetségnek is, nem ez az igeszakasz a központi része, hanem a szabadításnak a története, hogy hogyan szabadítja meg Isten az õ népét. Hogyan szabadítja meg az Úr az egyiptomi fogságból a zsidó népet és hogyan vezeti be arra a földre, amit elkészített a legfontosabb, az emberi hit számára.
A Szentírás ószövetségi része a Teremtéstörténetben arról beszél, hogy ugyanaz az Isten, aki megszabadította az õ népét, ugyanaz az õ életének az Ura is. Ugyanaz az Isten teremtette az embert, aki az ember számára a szabadulást hozta el. S hogy ha ezt az egész ószövetségi bizonyságtételt lefordítjuk az Újszövetségnek a nyelvére, a bizonyságtételére, akkor értelmezhetjük és láthatjuk azt, hogy Krisztusban Isten megszabadítja az emberi életet és az Újszövetségben is az Istennek a szabadító szeretete a legfontosabb üzenet. Ezen van a hangsúly. A keresztyén hit, bizonyságtétel, ahogyan visszatekint a korábbi történésekre, az evangéliumban is visszamegy egészen a teremtõ Istenig. Tehát Krisztusban ugyanaz az Isten van jelen, mint aki az emberi életet megteremtette. Aki az ember számára életet adott.

Néhány dolgot szeretnék ebbõl a bizonyságtételbõl, ebbõl az Igébõl még megjeleníteni. Azt olvastam, hogy az ember Istennek a képmása. Elgondolkodhatunk ezen, s a fantáziánkat is megmozgathatja ez a kérdés, hogy vajon mit jelent ez. Hogyan lehetséges ez? Vajon úgy néz ki Isten, ahogyan mi, hogy mi vagyunk az Õ képmásai, s az Isten ránk hasonlít. Ha megnézzük az eredeti szöveget, ami a Szentírásban található, itt a képmást úgy is lehetne fordítani, mint valami állókép vagy talán mint szobor. S az állókép vagy szobor elsõsorban a Bibliai korban azt jelentette az emberi élet számára, hogy ki az, akit ábrázol az a szobor. A szobor, az valami tökéletlen mása volt annak, akit ábrázolt, akit megjelenített.
Idézõjelbe téve, lehetne azt mondanunk, hogy tulajdonképpen az ember Istennek a szobra. Végsõ értelemben Isten igazi képmása azonban Jézus Krisztus, tehát az ember az Istennek a valóságát jeleníti meg a saját életében. A föld porából teremtette Isten az embert. Nagyon fontos ez a bizonyságtétel is. Egy teljesen alkalmatlan anyagból, egy olyan anyagból, amit semmire sem lehet felhasználni.
(forrás: felvidék ma.hu)


(folytatása következik

.
folytatása az elõzõnek

A por, az ma értéktelen, az nem is termõ, termõvé sem válik, nincs annak semmi jelentõsége. Egy ilyen teljesen alkalmatlan anyagból, amit semmire sem lehet felhasználni, abból alkotja meg az embert az Isten. Tehát az ember az életét, nem magától kapja. Nem magától nyeri, hanem az Isten teremtõ akaratából és szeretetébõl. És nem is a természet erõitõl kapja az ember az életét. Tehát manapság szinte általános az a véleményezés, hogy a természetnek az erõi, a dolgai azok hozták létre az emberi életet, a különbözõ biológiai vegyi folyamatok, amelyek az egész élõ világnak a kialakulását létrehozták, eredményezték.

A Szentírás arról tesz tanubizonyságot, s azt gondolom, hogy ez nagyon fontos, hogy ezt meglássuk és megértsük, hogy az ember az életét egyik oldalon nem magától nyeri meg, a másik oldalon nem is a természet erõitõl kapja, hanem Isten kegyelmébõl, szeretetébõl. S ez alázatra kell hogy intsen bennünket. Alázatra az emberi kapcsolatokban, és alázatra a természethez való viszonyulásban. Ugyanis nem mi vagyunk egyedül itt a teremtettségben, hanem részei vagyunk a teremtettségnek, az emberi élet csak egy részét képezi, bár fontos szereppel bír az ember szeretete a teremtett világban. Isten képmására teremtette az embert, úgy írja az Ige a 27. versben, férfivá és nõvé teremtette.

Különös és nagyon fontos az, hogy lássuk, a férfi és a nõ együtt van ebben az igeszakaszban, együtt hordozzák az Isten képmását. Idézõjelbe téve az elõzõ hasonlatot megismételve: együtt Istennek a szobrai az emberek, együtt tolmácsolják - férfi és a nõ - az Istenhez való tartozást, az Õ szeretetét együtt viszik ebben a világban.
Egyik sincs sem alá, sem fölé rendelve, hanem együtt töltheti be az ember azt a küldetést, amit rá bízott az Úr. Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Ez a meghódítás, ez a betöltés nem az elpusztítást jelenti. Sajnos, hogy ha látjuk a világnak a menetét és érzékeljük a világ történéseiben, a természeti dolgokban hogy ma már az ember a leginkább veszélyes önmagára.

Már túljutottunk azokon az idõkön, amikor még a természetnek az erõi pusztították az embert, ma már az ember sok esetben okozója a természeti csapásoknak, pontosan azért, mert nem becsüli meg a természetet, mert félreértelmezi a saját helyzetét ebben a világban. Nem tudatosítja az ember, hogy része a teremtettségnek, s nem kizsákmányolnia, tönkretennie kell ezt a lakóteret, amit Istentõl kapott, hanem ápolnia és gondoznia kell, mint ahogyan az Ige írja, hanem éppen ezért tapasztalható, hogy szétomlik körülöttünk a világ.

Ma már a hétköznapi életben és akár csak az idõjáráson is érzékelhetõ, hogy mennyire nem tudja megbecsülni ennek a teremtett világnak a csodálatos valóságát, értékét és a saját vesztébe rohan. Önmagát pusztítja ez által.
Isten Igéje, alázatra hív és bíztat bennünket, részei vagyunk a teremtettségnek, hordozunk valamit Istennek az akaratából, ami megkülönböztet bennünket ennek a világnak az összes teremtményétõl, de úgy, hogy becsüljük meg azt, ne ellene éljünk, hanem mellette és érte.
Megteremtett bennünket az Úr, életet adott, s ez által felelõsséget és lehetõséget is biztosított számunkra. S mint ahogyan már korábban is szóltam, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Istennek a szeretete Krisztusban jött el az ember felé és Krisztus által nyerhet az emberi élet tartalmat, erõt, bizodalmat és reménységet. Ugyanaz az Isten teremtett meg bennünket, aki megvált, a mi megváltónkban, s aki elkészíti életünket az örökkévalóság számára. Isten adjon számunkra biztatást, útmutatást és reménységet a számunkra most és mindörökké. Ámen.
(forrás: Felvidék ma.hu)

Az ember teremtése

A Biblia úgy mutatja be az embert, mint Isten szabad akaratú és személyes partnerét az üdvösség történetében. Beszél az ember teremtésérõl, kegyelmi állapotáról, bûnbeesésérõl és fölemelésérõl. Nem más ez, mint tudósítás az embernek és a világnak Istennel való kapcsolatáról.

Ha vázlatosan akarnánk összefoglalni a bibliai tanítást, akkor azt mondhatnánk, hogy a teremtéstörténet elsõdleges mondanivalója az, hogy nem mindig volt ember a földön, az ember a létét Isten teremtõ beavatkozásának köszönheti, és az ember Isten szövetségese lesz. Isten az embert saját képmására, az Isten képmására teremtette (Ter 1,27). Ez nem jelent többet csak ennyit, hogy az ember nem Isten, hanem csak képe Istennek!
Isten többnek akarta az embert, mint a többi teremtményt és férfiúvá és nõvé teremtette. (Ezt valószínûleg azért hangoztatta a szent író, hogy a nõk elnyomása ellen tiltakozzék). Az ember teremtésénél feltûnõ, hogy a leírás hangoztatja, hogy õt Isten nem a semmibõl teremtette, hanem anyagból.

A Biblia feltételez valami kettõsséget, amikor az ember teremtését írja le: Isten megalkotta az embert a föld porából és arcába lehelte az élet leheletét és az ember élõlény lett!(Ter 2,6-7) Nem azt mondja, hogy a testét a föld porából, hanem azt mondja, hogy az embert. De jelzi, hogy van benne valami, amit Isten külön ad!
Az egyház azt tanítja az emberrõl, hogy lelke van. De a lélek nem létezik elõre, hanem Isten teremti a testbe. Tehát a lelket nem a szülõk nemzik, mint a testet, hanem azt Isten adja. Nincs kétféle lélek, az amit Isten ad, az közvetlenül élteti a testet. Ez a lélek a szellemisége miatt halhatatlan. Tehát az ember egész valóságában testi és lelki lény egyszerre.
Testével van jelen a világban, de egész mûködését átjárja a szellemi tudat. Ez az embert egész környezete fölé emeli. Az ember nem gép és nem biológiai törvényszerûség. Az ember felismeri saját emberi létét és képes megkülönböztetni azt saját környezetétõl. Ezt jelenti az emberben a tudat. (A növény és az állat teste sem halmaz, hanem szervesen felépített rendszer, de sem a növény, sem az állat nem ismeri fel saját belsõ törvényszerûségeit. Nincs tudata).
(Forrás: Véghseö Dániel: Katekézisekbõl részlet))

folytatása következik

folytatása az elõzõnek

Az egész teremtés akkor lett tökéletes, amikor Isten az embert megteremtette. Azt, hogy vagyunk, természetesnek tartjuk, úgy ahogyan természetesnek tartjuk a levegõt, a vizet, a muzsikát, a mindennapokat. Létünk azonban mégis titokzatos valóság és az ember ki akarja fürkészni annak célját, értelmét. Miközben ezek után kutatunk szembe találjuk magunkat a Teremtõ Istennel!

Az emberiség nagyjai magát az embert akarták megismerni, mint pl. Leonardo da Vinci. Aprólékos munkával az embernek szinte minden porcikáját megrajzolta. Mûve egyedülálló alkotás a világon. Õ volt az egyetlen, aki az ember legteljesebb képét rajzolta meg. Munkája közben ráébredt a nagy igazságra: Isten semmi feleslegeset nem teremtett az emberben! Minden porcikája csodálatos és célirányos alkotás.

Ma már a computer adta lehetõségek még teljesebb csodálatot képesek kiváltani az önmagát vizsgáló emberben. Az ember maga is képes csodálatos dolgokat alkotni. Mûvészeti alkotások, festmények, szobrok, mûtárgyak, épületek, gépek, szerszámok, szellemi termékek, sportteljesítmények Mindez: technika, mûvészet, tudomány, amely 6 ezer éve az emberi szellem alkotása tulajdonképpen az embernek egy másfél kilogrammot nyomó részébõl, az agyból származik!

Másfél kg csoda és élet! Nincs hozzá fogható a teremtett világban. Az orvosok szerint az emberi agy a kapacitásának csak a töredékét használja ki az élete folyamán. Egyszerûen arra, hogy feltöltõdjön információval, mert erre az igazán rövid idõre (ami átlagosan mondjuk 70 év) nagyobb kapacitásra nincs is szükség. Az agy 3M üzenetet képes másodpercenként fogadni és feldolgozni. Ha a teljes kapacitását ki akarnánk használni akkor 3M év alatt minden másodpercben kellene valami újat tanulnunk! Miért csak a hét százalékát használjuk ki, és mire vár az a többi szabad 93 százalék?

Ez egy komoly kérdés és a válasz is komoly kell, hogy legyen: Bizonyára jóval hosszabb idõre volt "tervezve" az ember élete. Ha fentebbi adatot fontolgatjuk: a 3M év minden másodpercének a fantasztikus számát talán közel állunk ahhoz, hogy kimondjuk: az ember örök életre lett teremtve.
Ha hozzá vesszük azt a tényt, hogy az emberi agy a felhasznált 7% kapacitással is milyen csodálatos dolgot mûvel:

folytatása következik